CL x G-Dragon One-shot (by Nyuszi)

Sziasztok ^^ Kábé egy hónapja jött nekem ez az egész agymenés (forgolódtam az ágyban és ez a történet fogalmazódott meg bennem), le is írtam, de csak most volt időm átnézni meg posztolni. Na mindegy.
Figyelmeztetések: trágár kifejezések, értelmetlen történet
Nyuszi

GD pov

- Kávé - dünnyögtem végigterülve a kifakult, hajdanán pirosas huzatú, enyhén elnyűtt kanapén, aminek rozsdásodó rugói a hirtelen mozdulatom következtében panaszosan felnyikorogtak.
De őszintén, nem zavart se a kopott anyag, se a bútor egyéb körülmények között baromi idegesítő hangja, csak aludni akartam végre, vagy egy rendes kávét felhörpinteni. Az elmúlt egy hétben összesen 15 órát, ha tudtam pihenni, azt se ágyban, hanem a gurulós székben, miközben sminkeltek, vagy amíg autóval kocsikáztunk az egyik koncert helyszínéről a másikra.
Persze, hozzá vagyok szokva, hiszen nem most kezdtem a szakmát, de ilyen sűrűre csak a legritkább esetekben sikerül a beosztásom. Most épp kaptam 10 egész percet, hogy valamennyire összeszedhessem magam a következő ‘nagyon muszáj’, ‘nagyon kötelező’ és ‘ne hisztizz, hanem szedd össze magad’ típusú interjúra, amit mindenképp végig kell csinálnom, akármennyire is hasonlítok jelen pillanatban jobban egy mosott és alaposan kicsavart zoknira, mint a műfaj egyik legismertebb arcára. Legalább büdös nem vagyok, ha már a zokniknál tartunk. De reálisan nézve ez a 10 komoly szabad perc is csak a szenvedésemmel fog eltelni, mert amíg nem alszom ki a brutálisan felhalmozódott alváshiányomat, a színfalak mögött nem vagyok jó semmi másra.
- Kávé - nyöszörögtem ismét, és azt hiszem, a hangom ezúttal nagyon hasonlított a kanapé rugóinak nyekergésére. Nem tudom pontosan kitől vagy mitől vártam, hogy pattanjon és fakasszon valahonnan nekem egy forró italt, de ezen még csak elgondolkodni se volt energiám. Mint már említettem, csak a szenvedésre volt.

- Jiyong, mit csinálsz? Kapard már össze magad - ütötte meg a fülemet a folyosóról bekukkantó menedzserem hangja.

- Hyungnim... - kezdtem egy hisztis kölyökmacskát is megszégyenítő nyivákolásba, leplezetlenül játszva a sajnálatára. - Meghalok egy kávéért…

A menedzser ajkain kimerült sóhaj szaladt ki, gondolom neki se volt könnyű az elmúlt időszak, de akkor is. Én vagyok az idol, nekem több a dolgom. Ugyanakkor az a sóhaj nem jelentett mást, mint hogy a mostani állapotomhoz képest hatalmas erőbedobással intézett “munkám” sikerrel járt.

- Jól van. Keresek neked - morogta az orra alatt kissé bosszúsan, és bár nem láttam az arcát, megjelent a lelki szemeim előtt, ahogy a szemét forgatja, és különböző grimaszokat varázsol az arcára.
Lehet, hogy nem szeret annyira, mint amennyire én őt, de legalább hoz nekem kávét. A fáradtságtól csoszogóvá vált lépteinek zaja egyre halkult, majd teljesen elült. Lehunytam a szemem, mert képtelen voltam tovább tartani az ólom nehézségű szempilláimat.

- Jesszusom! - kiáltottam, amikor meghallottam a telefonom éles, berregő hangját. Pont elaludtam, erre valami sérült elméjűnek most jut eszébe hívogatni engem? Ki az a csökkent intelligencia szintű gyökér, aki nincs tisztában azzal, hogy mennyire elfoglalt ember vagyok? És miért tudja a mobilszámom egyáltalán? Aish, mi van, ha már megint egy zaklató, aki ezúttal a beleimet fogja kitépkedni, és eladja valami múzeumnak? Vajon mennyit érhetnek a beleim?
Ha nem kapna elég pénzt értük, az még halálomban is igazán fájdalmas lenne. Egy ideges mozdulattal lesöpörtem a telefont magam mellől, hogy ne egyenesen a fülembe visítson, hanem valamivel távolabb, a padlón élje ki magát. Koppanva érkezett a parkettára, és nem sokkal ezután el is hallgatott.

- Okos fiú - nyöszörögtem egy sort fészkelődve, majd mikor megtaláltam a legkényelmesebb pozíciót egy mély sóhajtással jeleztem a külvilágnak, hogy ismét elaludni készülök, bár nagyon izgalmas időtöltésnek ígérkezett volna a telefonom nemén filozofálni is.

- Mi a fasz van már…? - kérdeztem félhangosan, a lehető leginkább szenvedős képemet vágva, amikor ismételten megszólalt a csengőhangom. Felnyögve feküdtem az oldalamra, és csukott szemekkel kezdtem kotorászni a földön az életemet megkeserítő tárgy után.
Némi bénázás után sikerült a kezembe kerítenem a kis köcsögöt. Egy lusta mozdulattal az arcomhoz emeltem, és bár legszívesebben izomból földhöz vágtam volna, inkább résnyire nyitott szemekkel próbáltam kivenni, hogy ki a beleimre pályázó zaklatóm, aki nem hagy egy percig aludni.

- Chaerin? - dörgöltem a szemeimet, egy pillanat alatt önébresztő-üzemmódba kapcsolva, mert az igen fájdalmas tapasztalataim alapján már tudhattam, hogy Chaerin nem az az ember, akit félálomban elhordhatok mindennek mindennek, amiért felkeltett (egyáltalán nem lehet kiosztani, nemhogy ilyen állapotban). Elhúztam a képernyőn a zöld kis gombot, a fülemhez tartottam a készüléket, és elővettem a legfrissebb hangomat. - Mondjad, édesem.

Lee Chaerin, akit CL-ként meglehetősen széles körökben ismertté vált világszerte, majd egy éve nem csak a K-pop, hanem az én királynőm is. Persze, csak a színfalak mögött, és mindenki tudta nélkül. A gyönyörű teremtés (még ha nem is természetes szépség a szentem), viszonylag hamar levett a lábamról, és hosszú, visszafogott udvarlás árán meg is adta magát, és hajlandó lett a barátnőm lenni. El kell ismerni, nem egy könnyű eset a drága, néha rendesen meg is szenvedek vele, de szerencsére mindketten rettenetesen elfoglaltak vagyunk, így nem tudunk annyi időt együtt tölteni, hogy megutáljuk egymást.

-Jiyong, van egy kis gond - szólalt meg a vonal másik végén, szokásához híven némi fölényességgel a hangjában. A kapcsolatunkban valamilyen oknál fogva ő az alfahím, és én vagyok, aki… aki nem az alfahím. És emiatt természetesen mindig a nevemen hívott, akkor se nevezett volna oppának, ha pisztolyt tartanak a fejéhez. Az igazat megvallva, nem is nagyon igényeltem a dolgot, számon kérni rajta pedig egyáltalán nem lett volna bátorságom, úgyhogy inkább ráhagytam, hogy úgy nevez, ahogy akar.

- Mondjad - tornáztam fel közben magam ülő helyzetbe, és kicsit megpofozgattam az arcom, hogy felébredjek. Jöhetne már Hyungnim azzal a kávéval, hogy tökéletesen tudjak koncentrálni arra az világmegváltó problémára, amiért fel kellett zaklatni álmomból.

- Jiyong, mondd csak. Te emlékszel arra az estére, amikor ketten maradtunk a stúdióban, és elég csúnyán leittuk magunkat? Vagy egy hónapja.

Kérdésére az elmémben kezdtem kutakodni egy emlékfoszlány után, hátha megmaradt valami abból a napból. De csak annyi rémlett, hogy reggel kibaszott másnaposan ébredtem, és a menedzserektől csinos kis fejmosást is kaptam, mert tilos engedély nélkül alkoholt fogyasztanunk, azzal az indokkal, hogy ha egy fan meglát, botrány lehet, satöbbi, satöbbi, a szokásos felesleges pofázás.

- Nem igazán - vallottam be, mire némi gondolkodás után kicsit színtelen hangon válaszolt.

- Hát én se.

- Mert, mi a baj? 

- Uhm, Jiyong, szerintem nagyon részegek voltunk.

- Szerintem is - bólogattam türelmetlenül, ugyanis nagyon furdalta az oldalam a kíváncsiság, hogy mégis mi köze bármihez is annak a bizonyos estének. Még egy sürgető mozdulatot is tettem a kezemmel, mintha láthatna bármit is a telefonon keresztül.

- Úgy értem, annyira, hogy talán elfelejtettél gumit húzni.

Bennem rekedt a levegő, majd valami furcsa mozgást végzett bennem, aminek eredményeképp öklendezni kezdtem, olyan hangokat hallatva, mint egy vajúdó szamár. Ha nem értem félre, akkor nem egy “kis gondról” van szó… Hanem egy iciripicirit nagyobbról, mint amit beharangozott a telefon beszélgetés elején. Mondhatnám úgyis, hogy egy baszott nagy problémáról.

- Jiyong, minden rendben? - kérdezte halál nyugodt hangon, talán még egy kicsit rá is játszott, csak hogy tovább idegesítsen, és jobban a földbe tiporjon. Nem mintha meglepne, ez a hobbija. Meg persze, hogy nyugodt, nem őt fogják ezért kiherélni… 

- Chaerin, szívem… - kezdtem rekedtes hangon, rendesen a hányingerrel küszködve. - Khm… Te...

- Terhes vagyok - mondta ki azt két elcseszett szót, amit soha életemben egyetlen nőtől se akartam hallani, és aminek hatására lefordultam a kanapéról, mint egy zsák krumpli, amit rosszul raktak oda. Ez nem jó, nagyon nem jó… A kapcsolatunkról még a menedzserek se tudnak, csakis mi ketten, és ha tudtak volna róla, nyilván tiltottak volna egymástól. Aish, nem állíthatunk egyszer csak oda, hogy Chaerin bekapta a legyet... Már épp megnyugodtam volna, hogy biztonságban vannak a beleim, erre jön ez...

- De-de-de-de biztos ez? - jött rám hirtelen a dadogás, pedig még kiskoromban kigyógyítottak minden beszédhibámból. (Rossz élmény volt logopédushoz járni, és még csak jégkrémet se kaptam utána, pedig anya megígérte. Mindegy.)

- Most pisiltem le három különböző tesztet - tájékoztatott a barátnőm, pedig nem igazán vágytam rá, hogy ilyen tudásra tegyek szert. Mikor leszűrte, hogy ez nekem nem teszi érthetővé a helyzetet, kiegészítette a mondandóját, hogy az én pasiagyamnak is felfogható legyen: - Háromszor pozitív eredmény jött ki. Terhes vagyok és kész.

- Nekem végem - túrtam a hajamba teljesen megsemmisülve, hosszasan kifújva a levegőt. Gyors számítást végeztem, hogy mégis mennyi lehet a túlélésem esélye.A szám vészesen távolodott a nullától negatív irányban. A menedzserem szét fogja rúgni a seggem. Chaerin menedzsere le fog nyakazni. Anyám úgy fog rám nézni, hogy egy marék porrá fogok bomlani, amíg apám csak hátba fog veregetni, hogy így kell ezt, fiam. Kést fog állítani a hátamba Chaerin anyja, az apja pedig kegyetlenül ivartalanítani fog. Nem is tudom, kitől féljek a legjobban.

- Nekem mondod? - sóhajtott a barátnőm színpadiasan. - A hülyeségünk miatt most lőttek az egész karrieremnek.

- Miért, ha nem szólunk róla… - kezdtem bele a felvetni kívánt ötletembe, de félbeszakított Chaerin cseppet sem nőiesnek mondható horkantása.

- Igazad van, nyilván nem fog feltűnni senkinek ha kilenc hónap alatt a kétszeresemre dagadok, aztán meg egy újszülöttel flangálok a koncerteken…Jiyong, te egy retardált faszkalap vagy.

- Miért, meg akarod tartani a gyereket? - pattantam fel sűrűn süllyedő és emelkedő mellkassal, olyan sebességgel, mintha elektromos áramot vezettek volna a kanapéba. - Ugye csak viccelsz?

- Szerinted mégis mit kéne tennem? - kérdezte a szokásos “nem hiszem el, hogy ennyire hülye vagy” hangsúlyával, szinte még azt is láttam ahogy a szemét forgatva kifújja az arcából a bele lógó szőke tincseket, mint valami furcsa hajlamú ló.

- Egyáltalán megfordult a fejedben, hogy… tudod… megszülöd és fel is neveled? - gondolkoztam el egyre ostobábban grimaszolva. Biztos vagyok benne, ha valaki abban a pillanatban lát, azt gondolja, hogy néhány perce lógtam meg a diliházból, talán meg is dicsérne, mert ez nagy szó lenne az agyi állapotomhoz képest. Ismét rám jött a kiborító gyermekkori emlékeket ébresztő dadogás, de jelenleg nagyobb sokkon kellett túltennem magam, mint amit az összenőtt szemöldökű banya nyelvtörő gyakorlatai okoztak. - Létezik más megoldás!

- Vetessem el? - hüledezett Chaerin, hallhatóan ájulás közeli állapotba kerülve az egyéb lehetőségek említésére, majd gyengédebb hangnemre váltva kifejtette, miért is nem tartja ezt a kézen fogható megoldást jó ötletnek. - Jiyong, ő egy apró élet. Nem szeretnél gyilkos lenni, ugye?

Lendületből a homlokomra csaptam, majd hangtalanul káromkodni kezdtem, mint egy kocsis. Hogy lehet ennyire ostoba valaki? Hogy lehet ennyire ostoba a barátnőm, akit rohadtul nem akartam teherbe ejteni?! Nem tudom pontosan mi zajlik le egy terhes nőben, de ha ő máris megzakkant, én nem fogom túlélni az elkövetkezendő nyolc hónapot, inkább szököm Amerikába egy gyorséttermi alkalmazottnak, aki egész nap a zsírban tocsog. Na jó, talán mégse… Nem akarok sültkrumpliszagú lenni. 

- Édes egyetlen szerelmem - kezdtem lágy hangon az orrnyergemet dörzsölve, hogy valahogy megszabaduljak ettől a hirtelen rám zúdult óceánnyi stressztől. - Mi híres emberek vagyunk. Nem törhetjük derékba a karrierünket, mert abba belehalnának a fanok, belehalnának az anti fanok, belehalna a YG Entertainment, belehalna a k-pop, mi pedig nagyon gyorsan éhen halnánk. Mi nem lehetünk szülők.

- Jiyong, te mi a pokolról beszélsz? - hallottam meg a menedzserem hangját, aminek hatására megfagyott a vér az ereimben. Idegesen felnevettem, és feltápászkodtam a földről.

- Áh, Hyungnim, találtál nekem kávét? - tértem ki a kérdése elől naivan reménykedve abban, hogy ennyiben is hagyja az egészet. Mozdulatlanul meredt a szemeimbe, mintha gondolat olvasó szuper erejével kitalálhatná, hogy mi zajlik az elmémben, de sajnos valahogy minden hasonló helyzetben cserbenhagyja a képessége, és kénytelen kérdezni.

- Kivel telefonálsz? - bökött a készülékre. Közben Chaerin csendesen hallgatózott a vonal másik végéről, meg is feledkeztem volna róla, ha nem lenne rohadtul terhes nekem, meg amúgy is terhes. Szóvicc.

- Aaa… Tudod, van egy régi, általános iskolás ismerősöm, és épp az osztály találkozót szervezik…

- Ne nézzél már hülyének - sóhajtott a Hyungnim még gondterheltebben, mint eddig valaha, én pedig nem látva más kiutat a helyzetből összeszorítottam a szemem, és egy levegővel elhadartam a lényeget. Előbb utóbb úgyis megtudta volna.

- Együtt járunk Lee Chaerin-nel, és nagyjából egy hónapja sikerült teherbe ejtenem. 

Amíg barátnőm kajánul felnevetett a vonal másik végén, jelezve, hogy nagyon viccesnek tartja, amilyen helyzetbe hoztam magam, addig a menedzser jégszoborrá dermedt ott a szobában, majd tátogni kezdett, mint egy hal, akit kidobtak a levegőre. Elég nevetségesen festett, ha a helyzet nem igényelt volna teljesen komolyságot, talán ki is röhögtem volna. 

Vagy talán mégse, hiszen hányinger kerülgetett az agyamban bujkáló gondolatoknak köszönhetően, amiket eddig nem engedtem a felszínre, de most vulkánként törtek elő belőlem. Sűrűn ismételgetve (kölönféle variációkban) a “sajnálom” és az “igazán” szavakat, egészen a földig hajoltam, mintha ezzel bármin is változtathatnék. A menedzser arckifejezése érzelem mentes maszkba merevedett, az se hatotta meg, hogy kinyírtam a derekamat a kedvéért. Vagyis a megbocsájtásáért. Mindegy. 

- Hyungnim, kérlek, segíts nekem - térdeltem le előtte megalázkodva, szánalmasan könyörgő hangnemre váltva. - Meg fognak ölni, mindenki ki fog nyírni, és mellesleg… Én nem akarok szaros pelenkákat cserélgetni! - kiabáltam összeszorítva a szemem, mire a kezemben tartott telefonból (amiben még mindig nem bontottam a vonalat) Chaerin artikulálatlanul felvihogott.

- Nem akarsz? - kezdte lassan a menedzser ízlelgetve a “szaros pelenkák” szavakat. A sírógörcs szélén állva ráztam a fejem. Ha babafosban kéne matatnom még vagy két évig, én esküszöm belepusztulnék. - Akkor meg mi a retekért nem gondolkoztál előre, te szarjankó?! - emelte fel hirtelen a hangját a Hyungnim, ami annyira meglepetésként ért, hogy szabályosan felugrottam tőle. - Vagy ennyit hiányoztál biológia óráról?! Ha nem használsz gumit, annak ez az eredménye! Aish, miért nem tudod visszafogni magad, te gyökér? Ezért én is fogok kapni a pofámra! Teherbe ejteni Lee Chaerint?! Meg vagy te húzatva?!

- Sajnálom, igazán sajnálom, esküszöm, nem akartam… - kezdtem ismételten sűrű bocsánatkérésekbe, de ahogy láttam, ez nem sokat segített a Hyungnim felfokozott idegállapotán. Alkalmam nyílt a nyakán kidudorodó erek tanulmányozására, ez a tény pedig nem sok jót jósolt nekem a jövőre nézve.

- Hallgass már - rántott fel a földről, de képtelen voltam egyenesen állni, összegörnyedtem, és védtem a fejem, mert attól tartottam, hogy sikerült átlépnem egy bizonyos határt, és most annyira felbosszantottam, hogy képes kezet emelni rám. - Most mi a francot kezdjek veled, he? Ki kell téged miskároltatni, hogy ne forduljon elő ilyen?! Vagy ha eltávolítják a farkad, egyáltalán nem is tudsz majd gondolkozni?

- Sajnálom, sajnálom, sajnálom - ismételgettem a könnyeimmel küszködve. Amikor ismét megszólalt a csengőhangom. Ezek szerint Chaerin valamikor lerakta a telefont, mert most ismét ő keresett.

- Vedd fel - mordult rám Hyungnim, én pedig összeszorítottam a fogaimat, és kérdezés nélkül, rögtön engedelmeskedtem neki. Hülye is lennék bármiben ellenállni, túlságosan is féltem a golyóimat.

- Mondjad, édesem - szóltam bele a készülékbe rekedtes hangom, értelmes választ azonban nem kaptam. Csak annyi hallatszott, hogy Chaerin visítva felröhög, és hiába próbálkozik megszólalni, nem kap levegőt a sípoló gumicsirke hangjára hasonlító vihogásától. Rohadt értetlenül meredtem a telefonra, mégis mi lehet ennyire kikúrt vicces, hogy beszélni se tudjon tőle? Mély levegőt vett, hogy lenyugodjon, és miután megköszörülte a torkát komoly hangon végre beszélni kezdett.

- Vicceltem. Nem is vagyok terhes. Jó munkát, puszi.

- Hogy mi? - bukott ki belőlem hirtelen egy nem éppen kulturált felbődülés formájában az értetlen kérdés. - Chaerin. Chaerin. Nem vagy terhes? Mi? Halló? Azt hiszed ez vicces volt? Mi van?

A tekintetem a paprikavörös fejű Hyungnimre siklott, aki türelmetlenül várakozva vizslatott. Leengedtem a kezem, amiben a telefonom volt, és kiegyenesedtem, hogy ismét a földig hajolhassak előtte, és valamilyen rendkívül meggyőző aegyoval kikényszerítsem, hogy szemet hunyjon az eltitkolt kapcsolatunk felett.