Halihali!
Itt vagyok megint, most szerencsére egy novellával, fogalmam sincs miért kezdek ennyi többrészesbe mostnában x'D
Épp táborban vagyok, csak gyengélkedem, szóval rittyentettem egy ilyet, mert borzasztóan írni akartam, és hirtelenjében nem akartam a hosszúakat, a még nem publikáltakat, meg a projekteket, szóval megszületett ez. Nekem különösen tetszik, remélem nektek is fog. Jó olvasást!
Hagu
5…
Pár lépésre vagyok tőled, pontosan látom minden kis részletedet, a mostani barna hajád, tökéletesen ívelő, sötét szemöldöket, mert mindössze az látszik ki a napszemüveg mögül. Most is kitett magáért a stylistod, nem tudom levenni a szemem a lábaidról, az a nadrág minden vonaladat megmutatja. De a rajtad lévő felső! Azzal a hatalmas kivágással, tökéletesen látom a hófehér bőrödet, tudom, hogy ott húzódnak alatta a finoman kidolgozott izmok, amik most már lehet, hogy teljesen tökéletesek lettek, a külön töltött évek során. Hozzád képest senki vagyok, a sötét ruháim teljesen semmitmondók, sugározzák az unalmat. A kapucni az arcomba van húzva, csak és kizárólag szemből lehet látni az arcomat, és én pont feléd fordulok.
4…
Elindulok feléd, lassú, lusta lépéseket teszek. Most csak én érzem, hogy az idő lelassul, körülöttem mindenki más fut, rohan a dolgára, a járatához, a kapukhoz, vagy a csomagjáért. Elvégre egy reptéren sosem áll meg az élet, csak azért, mert én élőben látlak. Az emberek kerülgetnek, nekem rohannak, de én meg sem próbálok sietni, csak ráérősen megyek, emésztem a környezetemet, a velem történő dolgokat, és megpróbálom felidézni a múltat, de ahogy ránézek, minden előjön, még csak próbálkozni sem kell.
3…
Végre neked is feltűnik, hogy eddig téged néztelek. Érezheted, hogy valakinek a tekintete kiégeti a hátadat, szinte felnyársal vele. Keresni kezded, kapkodod a tekinteted mindenhova, mert tudod, hogy nem nézhet senki. Titokban érkeztél, nincsenek itt a fanjaid, nem értheted, hogy ki néz. Ha valaki felismer, akkor menekülnöd kell. Menekülnöd kell, ha valaki felismer és nem én vagyok.
Végre az arcomra téved a tekinteted, először átsuhan rajtam, de aztán újból megnézel. A szemed először összeszűkül, koncentrálsz, majd hatalmasra tágul, mert rájössz, hogy engem látsz. Felismersz.
2…
Hosszúra nyújtott lépésekkel sietsz felém. Kerülgeted az embereket, néhányuknak nekirohansz, de nem kérsz bocsánatot, csak futsz tovább. Nem tudom, hogy megijedjek-e, csak azt látom, hogy indulatos vagy, de nem tudom, pozitív, vagy negatív érzelmeket sugárzol. Nem megyek tovább, nem is hátrálok, csak megtorpanok egy helyben, és várom, hogy elsodorjon az érzelmeid hatalmas cunamija.
1…
- Luhan… - suttogod, amikor végre elém érsz. Szemeid lentről felfelé végigszalandnak rajtam, majd megállapodnak az arcomon. Felém nyúlsz, az arcomra simítod az ujjbegyeidet.
Már ketten vagyunk, akik körül lelassult az idő. Mindenki más rohan tovább, nem tudnak megmaradni, nem tudnak lelassulni, és néhány pillanatig kiélvezni az olyan dolgokat, mint a szerelem. Mind a ketten megálltunk, egymás szemébe bámulunk, és igyekszünk nem sírni. Az a millió közös emlék, a rengeteg boldog pillanat, a köszönömök, és az a sok sírás, amit együtt, vagy egymás miatt átéltünk. Ezek most mind feltörnek, és nekem mégis legördül egy könnycsepp az arcomon. Épphogy csak kibuggyan, te már nyúlsz is és letörlöd a hüvelykujjaddal.
Mind a két kezeddel közrefogod az arcomat és közelebb hajolsz. Az ajkaid óvatosan érintik az enyémet, a külön töltött idő miatt már nem vagy olyan magabiztos, nem tudod, hogy megérinthetsz. Én nem mozdulok, az ajkaim kivételével, amik viszont a tiédbe kapnak, csak egy ennyivel közelebb húzva magamhoz.
Évek óta várok erre a csókra. Egy olyan csókra, amitől a fellegekben járok, egy olyan száj mozgásra, ami miatt képes vagyok elolvadni, még akkor is ha már elmúlt. Tőled pontosan ezt kapom. Tőled mindig a tökéleteset kapom.
0…
Szeretlek Oh Sehun.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése